12. fejezet

Sziasztok!:)

Íme a 12. fejezet!

*Lottie*

Az időjárás megint megegyezett a kedvemmel. Borult az ég reménytelen a napsütés.  Kikelve az ágyból felöltözködtem és lesiettem. Próbáltam jókedvűnek tűnni de kisebb nagyobb sikerrel sikerült. Beültünk a kocsiba és az ablakon lehetett látni az esőcseppeket lehetett hallani ahogyan kopogtatja a járművet.

Beléptem az iskolába felsiettem a lépcsőn és lehajtott fejjel bementem az osztályba, hogy ne vegye senki észre hogy sírtam. A tervem vereségbe fuldoklott. 

-Lottie, mi a baj?-fogta meg Bella a csuklómat és kérdező szemekkel rám nézett. Nem kellet neki mondanom egy szót se igaz egy hang sem búj elő a torkomból. A padon ült a barna haja a vállára omlott és biztatóan végig húzta a kezét a felkaromon. Elővett egy cetlit és tollal valamit rá firkantott végül a kezembe nyomta és én azzal a lendülettel leültem. Széken ülve az összegyűrt papírra könnyes szemmel rápillantottam "Maradj erős" az szerepelt rajta. 

Próbáltam Bellára nézni de ő már mással beszélgetett. Padra kipakoltam a könyveket úgy vártam az órát.

A tanár maga mögött az ajtót hagyva idegesnek tűnt.

-Lottie Henderson!-mutatott az ujjával hogy álljak fel.

A hátam libabőrös lett ahogyan az irodalom tanár hangja elrepült a terem végéig. Félelemmel tele felálltam és a padok között kimentem a táblához. 

-Mit tanultál tavaly irodalomból?-kérdezte.

Krétát a kezembe fogtam a gombóc miatt a torkomba nem jött ki hang se a torkomból. Ezért írtam. Minden szempár rám szegeződött. Nagyon féltem hogy mi is lesz az eredmény. Mikor végeztem rá néztem a tanárra és mosolyogva bólintott.

-Nem lett volna könnyebb elmondani, mint hogy ennyit írni?-kíváncsiskodott.

-Tanár úr, Lottie-nak elvitte a kiscica a nyelvét!-kiabálta be nevetve.

A mondatot az osztály nevetéssel díjazta még az én szám is próbált elmosolyodni. A jó kedv nem tartott sokáig a tanár egy kéz jelzéssel elcsitította az osztályt. Elővette a naplót és befirkantotta az ötöst legalább történt valami jó is. Leültem a helyemre és elkezdtünk olvasni egy verset éreztem hogy valaki a hátamat megdobta egy galacsinnal így hát komótosan hátra fordultam. 

Egy ragyogó barna szempárral találkozott a tekintetem. 

-Ki az a Dávid?-kérdezte Beck.

Teljesen lemeredtem gyorsan visszafordultam nem válaszoltam a kérdésére. Ahogy kicsengettek az utolsó óráról a diákok úgy özönlöttek ki a kapun. Próbáltam megkeresni Beck-et beszélni vele vagy Bellát. De nem találtam őket. Kicsit csalódottan baktattam haza. A ház előtt a srácokat és Max-et láttam focizni. Intettem nekik egyet és beléptem az ajtón. Anya épp a konyhában sürgött forgott.

-Minden rendben?-állt meg egy pillanatra.

-Persze minden jó.-válaszoltam.

Utána anya csak tovább ügyködött de nem is baj nem volt kedvem társalogni. Szobámban az asztalra letettem a könyveket és megcsináltam a házikat végül bekapcsoltam a laptopomat az internet az én bántalmazásommal volt megtömve nem volt kedvem újra és újra elolvasni így hát ki is kapcsoltam. Lefeküdtem az ágyamra és a kezemet a hasamra tettem és behunyódott a szemem. Egy csörrenésre lett éles a fülem így hát a telefonom kijelzőjére néztem. "Egy óra múlva találkozzunk az egyik kávézóban!!" Lottie-tól érkezett. Mi lehet az ilyen fontos? Gyorsan felöltözködtem és lesiettem a lépcsőn. 

-Hova ilyen sietősen?-állt elém Zayn.

-Csak az egyik osztálytársammal találkozok.-kerültem ki.

"Sziasztok!" kiabáltam de lehet hogy meg sem hallották olyan gyorsan léptem ki az ajtón. A járdán lépkedve azon gondolkoztam hogy mi is lenne ilyen fontos talán arról akar beszélni, miért sírtam ma reggel. Mikor ezek a gondolatok lépkedtek a fejemben megláttam Lottie-t az egyik asztalnál de nem egyedül volt mellette ült Beck is. 

-Dávid miatt sírtál?-kérdezték köszönés nélkül.

-Igen.-ültem le és válaszoltam a kérdésükre őszintén.

Elmeséltem a történetünket ők türelmesen végig hallgattak. Minden egyes szónál a gombóc volt a torkomba és könnybe lábadt a szemem. 

-Sajnáljuk a tárgyalás után láttad még?-kérdezte Bella.

-Nem de remélem sosem fogom.-ráztam meg a fejem.

Miután kiöntöttem a lelkemet nekik másról is beszélgettünk. Elbúcsúztunk egymástól és én iparkodtam haza, mert már a napot csak félig láttam. Haza érve megállítottak a szüleim és elmondták hogy holnap estére ne tervezzek semmit, mert vendégek jönnek.

-Max hol van?-kíváncsiskodtam.

A szüleim lesütötték a szemüket és a szemükből a könny kicsordult. Teljesen megijedtem a lábam a földhöz gyökerezett. 

-Hol van Max?-már ordítottam.

Remélem tetszik!:)