20. fejezet

Sziasztok!:)

Íme a 20. fejezet!

Jó olvasást!:*

*Lottie*

Az érzés mikor azzal a tudattal ébredsz fel hogy nincs testvéred borzalmas. Sápadt arccal vánszorogtam le a lépcsőfokokon. Éreztem hogy borzalmasan nézhettem ki hiszen még a szüleim is megijedtek a látványtól. Tükörbe nézve egy szellemet láttam. Az arcom olyan fehér volt, mint a hó és olyan hideg, mint a tél. A szemem körül karika volt. A kócos hajam az egekig ér. Ijesztő volt a kinézetem. A reggelünk csendben telt el. Ma délután indul a buszunk Párizsba úgy hogy gyorsan pakoltam a bőröndbe.

-Segíthetek.-kopogott be Niall.
Megbólintottam a fejemet és tovább pakolásztam.

*Niall*

Talán Lottie arcáról örökre eltűnt a mosoly. Már sosem lesz olyan, mint egy boldog lány. Mikor a doktor kibökte azt a szót hogy meghalt összeroppant.

-Öhm és várod az utazást?-próbáltam felvidítani. 

Komótosan felemelte a fejét és szemei nagyra tágultak. A tervem vereségbe fuldoklott. A ruháit tovább tette a bőröndbe rám se ügyelve.

-Köszönöm hogy itt vagy.-nézett rám a kék szemeivel.

Halványan elmosolyodtam .

*Lottie*

Jó volt hogy legalább egy ember mellettem volt. Niall. Mikor már minden a táskámban helyezkedett. Felálltam és kimentem a szobámból. A szüleim épp gyerek ruhákat voltak vásárolni. Nem tudom eddig vártam a kishúgomat de most hogy Max örökre elment nem várom az egészet. 

-Lottie, gyere ide.-intett apa.

Lassú léptekkel odamentem.

Elém tették a rózsaszínes ruhákat, játékokat. Össze vissza dobáltam nem akarom ezt az egészet.

-Nem akarom hogy megszülessen a kishúgom!-ábrándultam ki magamból.

Mérges tekintetek méregettek engem.

-Ezt hogy érted?-kérdezték egyszerre. 

Nem is értettem hogy mindent miért mondtam. Csak leültem a kanapéra és erős bűntudat vette át a testemet. -Ezt úgy mondod, mintha a kishúgod ölte volna meg Max-t. Pedig nem a te barátod szóval Lottie csakis te vagy a hibás.-üvöltött anya.

A szívem összeszorult a kimondott szavak borzalmasan estek. Gondolkozás nélkül elrohantam, felöltözködtem és perceken belül már az iskola előtt álltam. A bőröndömre ülve a kinyújtott pólómmal letöröltem a könnyeimet. 

Egy kis idő múlva rájöttem hogy talán mégis csak az én hibám lenne? Órák múlva megjött a tanár is és az osztály. Bella hozzám tolta a bőröndjét és mesél hogy már mennyire várja. Úgy tettem mintha érdekelt volna. 

-Részvétem.-tette hozzá.

Átöleltem és éreztem hogy még az ő könnyei is potyogtak le a pulcsimra. 

-Gyerekek, mindenki szálljon fel a buszra.-csapta össze a kezét az osztályfőnökünk. 

Az osztály özönlött fel a buszra és mindenki elfoglalta a helyét. Az ablaknak neki támasztottam a fejemet és néztek ki. A szüleim érezhették hogy ide menekülök és mégsem jöttek el. Az út fele gyorsan eltelt. Franciaországba a tenger alatt keltünk át. Nagyon érdekes volt. A Csalagút után pár órába került hogy elérjük Párizs központjába az Eiffel-toronyhoz. Este értünk oda már az egész város világításban volt. 

Életemben először álltam ott. Csodálatos volt. Minden problémám és bajom elszállt. A második emeletre fellifteztünk. A kilátás egyszerűen mesébe illő volt. Sosem hittem volna hogy ide eljutok. 

-Lottie, végre hogy itt vagy.-kiabált valaki a hátam mögül..